Sütõ István írása
- „Emlékszel-e, nekünk es volt ilyen, de elégettük,eladtuk... ”– gyakorta hallom ezt kiállításunk helybéli látogatóitól. Hiába vannak egyre többen akik felújítani hozzák egy dédanya, ükanya bútorát, továbbra is elenyészõ kisebbség maradnak.
Sajnos értékeink tönkretétele, elkótyavetyélése során nem álltunk meg a hagyományos festett bútoroknál. A hagyományos székely falukép is eltûnt, már csak szigetekben, nyomokban lelhetõ fel. Eltünedeztek szerre a régi kapuk, ezeket szégyellte leginkább korunk embere. Aztán követni kellett a legújabb divatokat a házak tekintetében is, sõt, ha lehetett túl kellett szárnyalni a szomszédot. Az egységes utcaképet, a tájba illõ, hagyományos építészetet mára felváltotta az „ilyent a falu még nem látott” mentalitása, s innen burjánzott el a mai diszharmónikus építészeti jellege falvainknak. Meg kell említeni a kommunista idõszak egyen-házterveit is, a kötelezõ emeletes ház építést, jelen írásomban viszont inkább napjaink tendenciáira fektetem a hangsúlyt, hisz itt még talán változtathatunk valamit.
Nem mindenki épített újat, de legalább a „termopán” divatnak engedett, így ma sok szép régi házon éktelenkedik mûanyag keretes hõ és hangszigetelõ ablak, még csak arra sem figyelnek, hogy legalább az osztása egyezzen a régi, míves kivitelû ablakéval. Utólag gyakori panasz, hogy az agyonszigetelt házban (mert a falakat is szigetelni kell, s belül nem meszelni hanem festeni) egészségtelen a levegõ, a sarkakban penészgomba tenyészik, a gyereknek légúti gondjai vannak...
Napjaink talán legszörnyûbb jelensége a mûanyag és pléh tetõborító anyagok kerítésként való felhasználása.
Lehet teríteni a felelõsséget, lehet belõle kenni mindenféle hivatalokra, akiknek valóban több feladata lenne e téren, de végsõ soron a kalapács, a láncfûrész, a döntés a tulajdonos kezében van. Nem mûemlékvédelmi törvényekkel kéne minket értékeink tiszteletére kényszeríteni.
Miért szégyelljük örökségünk, aminek maradékait megcsodálni messzi földrõl is eljönnek hozzánk? Miért tesszük meg mi magunk azt ami Ceausescunak nem sikerült, miért töröljük el mi magunk õsapáink keze nyomát? A praktikum nem magyarázat. Személyes tapasztalatom, hogy egy XVIII. századi ház is megfeleltethetõ a mai igényeknek úgy, hogy nem veszíti el jellegét. Nem is próbálok válaszokat találni, inkább arra kérem székely atyámfiait, hogy térjünk le errõl az önpusztító útról, s nagyon becsüljük meg örökségünk maradékait. Ne tegyük négy kerékre az õsi földet, akkor se ha most épp nem terem. Ne legyen angolhoni ház dísze õsanyánk tulipános ládája, alatta pedig hajópadló a csûr gerendája amit õsapánk bárddal faragott ki. Ezek pótolhatatlan kincsek és úgy is lehet õket értékesíteni, hogy nem adjuk el. Például a turizmus által. Persze nem mindenki fog panziót, tájházat kialakítani, merjük bevinni lakótereinkbe régi értékeinket! Ha pedig mindenképp szabadulni akarunk a régitõl, legalább arra fordítsunk figyelmet, hogy helybéli, azt értékén kezelõ személyhez kerüljön, s így a közösség számára megmaradjon.
Szeretném leszögezni, hogy nem célom embertársaim sértegetése, még csak kioktatni sem akarok senkit. Egyedüli célom valamit tenni azért, hogy a rombolás megálljon. Talán be kéne látnunk, hogy a „székely ember ért mindenhez is” mondás nagyon hízelgõ ránk nézve, de talán nem teljesen igaz. Merjük kikérni hozzáértõk véleményét, tanácsát és azokat fogadjuk is meg, de már az is nagy elõrelépés lenne ha levetkõznénk a régi egyenlõ szemét gondolkodásmódot, vagy régi értékeinkben nem csak a pillanatnyilag érte kapható pár lejt látnánk.
Értékrendünk ha valahogy helyre billenne talán az élet tisztelete is újra elterjedne, hisz nincs értelme õseink bennvalóját önmagáért megmenteni, abban életnek, gyermekzsivajnak kell lenni.
A miklósvári Kálnoky féle vendégházak egyikének kapukilincse – számtalan külföldi látogató teszi rá a kezét